Pécsett élő Szilágyi László rajzolta meg a létezés három szintjét ezen az emberi arcon, az ősi írásjeleink összerovásával. Nem csak összerótt, hanem rövidített is. A kihagyott önhangzókat kisbetűvel jelölve, ezek olvashatók.

legfölül: SZeLLeM,
középen: LéLeK,
alul: TeST.

Ebből is látszik, hogy milyen csodálatos összhangban van ősi írásunk tartalmi jelentése és formai megjelenése!
(Gondoljunk bele, ha ezeket a szavakat a latin betűkészletünkkel írnánk le, nem tudnánk belőlük ilyen kifejező képet alkotni.)
De ha idegen nyelveken mondjuk ki ezeket, esélyünk sincs hasonló képet alkotni velük.

Az egyszerűtől a bonyolultig, a testtől a lelken át a szellemig. Milyen csodálatosan látszik a formai kifejeződés is, hiszen ezek, egymás rajzolatában is benne foglaltatnak.

A szánkon vesszük magunkhoz a testesült anyagot, orrunkon lélekzünk (a Szent Lelket sokszor madárként ábrázolják – a lelkünk az, ami szárnyalni képes), s a szemeink és homlokunk helyén olvasható a szellem rovásképe.

Laci úgy mondja, hogy miután megtanult róni, majd összeróni, az ő mérnöki fejéből egyszercsak „kipottyant” ez a rajz, s mindez kék színben, Boldogasszony Anyánk színében.

„Mivel minden embert a saját képmásomra, vagyis Magamra teremtettem, ezért a boldogságát minden ember vagy Bennem, a boldog Istenben, találja meg, vagy nem lesz boldog soha!” Hang – 4772.