„A világ elég nagy ahhoz, hogy kielégíthesse minden ember igényét, de ahhoz túl kicsi, hogy kielégítse az egyén kapzsiságát.” – Mahátma Gandhi

Az emberek többségének fogalmuk sincs az egójukról, nem is tudják, hogy létezik az egó. Pedig igazán szabadok csak akkor tudunk lenni, ha nem hagyjuk, hogy az egó uralja életünket.

A sors kezembe adta Eckhart Tolle: Új Föld című könyvét, amit ezúton is köszönök neki! Abból történt kijegyzetelés és csoportosítás során támadt gondolataim mellé megerősítésként jöttek még a Hang kötetekben található Jézusi idézetek. E munka során tisztába jöttem saját egómmal, s annak reményében adom közre ezen írást, hogy másokat is segíthessen szabad emberré válni.

Az ego (ejtsd: egó; a továbbiakban ejtés szerinti írással) latin szó, magyarul én-t jelent. Ez is nehezíti az értelmezést, mert mikor a valódi énünktől merőben különböző valamire az egó szót használjuk, ezzel azt állítjuk, hogy az is egy „én”, pedig nem az. Egoistának mondjuk az önző embert. Hogy milyen általános dologról van szó, arról Jézus így beszél a Hangban: „Alig van ember a Földön, aki ne lenne megkötözve, ne vonaglana különböző hiúsági görcsökben.“ (50. levélből)

Képzeljünk el egy színészt, aki a színpadon szerepet játszik. Akármilyen kiválóan is beleéli magát szerepébe, az a helyénvaló: ha vége a színdarabnak, „letegye” azt, s haza már nélküle menjen. A földi élet színpadán mi vagyunk az a színész, s szerepeket játszunk, mint pl. anya, apa, férj, feleség, munkatárs stb. Szerepeink mellett, gondolatainkban képesek vagyunk azonosulni például a testünkkel, szakmánkkal, vallással, vagy éppen egy tulajdonunkkal, vagy a múltban velünk történt eseményekkel is. Akkor beszélünk egóról, mikor nem lépünk ki a szerepeinkből, miután „eljátszottuk” azokat, hanem azonosulunk velük, s így éntudattal ruházzuk fel azokat. De az igazi baj akkor kezdődik, mikor már az azonosságtudatunkat is azokból a szerepekből, dolgokból, helyzetekből eredeztetjük, amikkel azonosult az éngondolatunk. Az elménk alkotja meg gondolatainkból és a hozzájuk fűződő érzelmekből azt az „én”-t, aminek másik neve: egó. Csakhogy ennek alapja nagyon ingatag, mert a gondolat és érzelem nagyon múlékony, ezért minden egó folyamatos küzdelemben van az életben maradásáért.

Az egót „énkép”-nek mondja Biegelbauer Pál. Annak a képnek, amit önmagunkról alakítunk ki azokból a véleményekből összerakva, amit mások mondtak rólunk, vagy érzékeltettek velünk. Tehát ennek a „hamis énnek” a forrása nem mi vagyunk! Aki teljes mértékben azonosul az énképét alkotó gondolataival, az a mások véleményének fonalán rángatott marionett bábu, aminek csak ez a fontos: „Mit szólnak hozzá mások?”. Befolyásolhatóvá válunk az énképünk révén a dicséret és elmarasztalás eszközeivel.

Az egó „vak”, képtelen észrevenni önmagát és azt, hogy mit művel. Pontosan azt teszi, amiért másokat elítél, és ezt mégsem veszi észre. Élvezi, ha valakit rossz fényben tüntethet föl. „Más szemében a szálkát megleli, a magáéban a gerendát feledi.” Ha erre rámutatunk, haragosan tagadja s okos érveket és önigazolást keres, hogy eltorzítsa a tényeket. Vagy éppen személyes megtámadtatásnak veszi mindezt, s ilyeneket mond: „Mire megy ki a játék?”, „Hogy merészeled velem?!”, „Hogy jössz te ehhez?!”, „Hidd el nekem, én tudom!”, „Miért nem hiszel nekem soha?!”.

A negativitás mögött mindig az egó áll. – folytatja Tolle. Ennek formái: harag, gyűlölet… és finomabb formái: türelmetlenség, ingerlékenység, idegesség, a „torkig vagyok” érzés. No, meg az ilyen kijelentések: „Valaminek meg kell valósulnia az életemben ahhoz, hogy lelki békében éljek.” „Valami történt régen (vagy éppen most!), aminek nem kellett volna történnie, és emiatt haragszom. Ha az nem történt volna, ma békességben élnék.” „Ezt vagy azt kéne tenned, hogy békességben élhessek. Bánt, hogy még nem tetted meg.” „Amit teszel, vagy nem teszel, az megakadályozza, hogy most békességben éljek.” Az ilyen emberi játszmák felelősségáthárításának zsákutcájára mutat rá Jézus a Hang 512. levelében olvasható mondattal: „Sem boldog, sem boldogtalan nem lehet senki más hibájából.”

A panaszkodással gyakran a megbántottság érzése is jár, s ha ehhez még harag vagy felzaklatottság is párosul, akkor abban az egó már kimondottan jól érzi magát. Alig várja, hogy mérges lehessen, s ugorhasson ilyen kifejezésekkel: „Felháborító!”, „Mit képzelsz?!”, „Kikérem magamnak!”. A múltban történt sérelmünk dédelgetése („mit tett velem/velünk!”), fejben tartása is képes eltorzítani a jelenünk érzékelését, lehetővé téve ezzel, hogy az egó a markában tartson. Az egó jelenlétére utal, ha valaki az eredményéért dicsőséget követel magának, vagy éppen „csak” elismerésfüggésben szenved.

Az erőlködés és a stressz mögött is az egó áll. Az „igazam van!” hangoztatásakor tudhatjuk: ez az egó erőlködése. Az egó imádja bebizonyítani, hogy a másik téved, mert akkor neki van igaza, s úgy érzi, hogy ő ezzel fölénybe került. Ez a fölénytudat az, ami után sóvárog az egó, s ezzel is megerősítheti önmagát. Jézus a Hang-kötetek 25. levelében ezt mondja: A Földön „a pokolnak ez a nótája: kiharcoltam az igazamat.“ S hozzáteszi: „Mindaddig, amíg az igazadat akarod igazolni magad előtt és mások előtt is, erkölcsileg leállítod magadban azt a fejlődést, amely a benső béke irányában lendíthetne előre.” (4579.)

Az egó a rossz dolgokon virul, s a boldogtalanságot imádja. Amikor kritizálunk vagy elmarasztalunk másokat, vagy lekicsinylően nyilatkozunk mások tulajdonáról, tudásáról vagy képességéről, attól az egónk nagyobbnak és többnek érzi magát. A „Még nem hallottad? Elmondom!“ – jólértesültségével is a fölényét hangsúlyozza. Mindenáron a másik fölé akar kerekedni, s ha másként nem megy, mikor már kifogy az érvekből, indulatos, durva és sértő szavakkal minősít: „barom, szemét…“. Ez, az érvek nélküli megtámadás, a másik félben általában rossz érzelmeket vált ki (megbántottság, keserűség, felháborodás, bosszúság, sértettség), amiből megintcsak jól tud táplálkozni az egó. S mikor arról panaszkodik valaki, hogy bántja őt az emberek kapzsisága, becstelensége, jellemtelensége – ezt is imádja az egó! Az egó nem óhajtja, hogy a „problémái” véget érjenek, mert azok szerves alkotórészei neki. – állapítja meg Tolle.

Jó tudnunk: Valahányszor többnek vagy kevesebbnek érezzük magunkat bárkinél is, az a bennünk lévő egó! Formában egyeseknél többek, másoknál kevesebbek vagyunk és leszünk is mindig, azonban lényegünket tekintve senkinél sem vagyunk se többek, se kevesebbek. Minél erősebb valakiben az egó, annál valószínűbb, hogy felfogása szerint az életében előforduló problémák fő forrása: a többi ember. A Hangban Jézus ezt így fogalmazza: „Az önzéssel és a felelősség áthárításával már születésetek előtt megkötöztétek magatokat. Ez a ti ‚eredeti bűnötök‘!“ (3002.)

Aki a szülői szereppel azonosítja magát, attól ilyeneket hallani: „Ne okozz nekem csalódást!”, „Annyi mindent feláldoztam érted!” „Én tudom, hogy mi a legjobb neked!” . Amikor ez az azonosulás túlhangsúlyozottá lesz, átveszi az irányítást a szülőn, és akkor kényeztetés, túloltalmazás vagy éppen basáskodás lesz belőle.

Az egót ez élteti: „Birtokolok, tehát vagyok, és minél többem van, annál nagyobb mértékben vagyok!“ A dolgokhoz, a szerepekhez való ragaszkodásunk magától eltűnik, ha önmagunkat már nem bennük igyekszünk megtalálni. A tudatunk átalakulásának kezdete, mikor azt mondjuk: „Én az a tudatosság vagyok, amelyik tud arról, hogy kötődés történt“. Az egónak a birtoklás sem elég. A birtoklási kényszerén túl szakadatlan akar is valamit. Az akarás sokkal nagyobb mértékben élteti az egót, mint a birtoklás. A kielégületlen akarás eredményezi a kényelmetlen érzést, nyugtalanságot vagy éppen unalmat, szorongást, elégedetlenséget. – állapítja meg Tolle.

Az egó az elménk terméke. Amikor egyre nagyobb mértékben csak a „fejünkben élünk”, az fölerősödése az egós működészavarnak. Ennek lehetőségét jól mutatja a magyar nyelvben a gondolkodás szó, ami a gond szóból származik. Így ír a Czuczor-Fogarasi Szótár: „A gond mintegy öszveszorítja, gyötri az elmét és meggörnyeszti az embert továbbá aki gondol, gondolkodik, egy részről az elmét megfeszíti, más részről a tárgyat minden oldalról meghányja, fürkészi, forgatja.“ Gondolkodásunk során tehát az elménk megfeszítésével jutunk el oda, hogy meghányjuk-vessük a dolgokat. Mai nyelven úgy is mondhatjuk, hogy ne ész nélkül akarjuk körbejárni a dolgokat, vagyis ne „agyaljuk“ túl azokat. Mert aki túl sokat „agyal“, az bizony GONDot okoz magának, ami meggyötri az elmét, s annak súlya alatt még meg is görnyed az ember. No, ez is egyik kedvenc játéka az egónak!

A gondolatformák energiaképződmények, amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűek, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy formák. Az egó szerkezete ilyen gondolatformákból épül föl: „én”, „enyém”, „több mint”, „akarom”, „szükségem van”, „nekem kell”, „nem elég”. Amikor ilyeneket hallunk, tudhatjuk: az egó beszél. S ezt nem elég másokban észrevenni, hanem ismerjük föl akkor is, mikor belőlünk szól! Az egónak teljesen mindegy, hogy mit birtokol. Amíg az egós szerkezet a helyén marad, semmilyen tartalom nem elégítheti ki, mert neki a birtoklás a lényeges. Az eredmény az lesz, hogy bármit is birtokolhatunk vagy kaphatunk, nem leszünk boldogok.

Az egó: azonosulás a formával, ami leginkább gondolatformát jelent. Ha teljesen azonosulunk a gondolatainkkal, akkor másra nem is tudunk figyelni, így elveszítjük az egésszel, a Forrással való összekapcsolódásunkat. Olyan ez, mint mikor a színész teljes beleéléssel játsza a szerepét, s ilyenkor azt sem tudja, hogy neki van magánélete, otthona, társa, gyermekei stb. Amikor szerepet játszunk, akkor tudattalanok vagyunk. Ebből úgy tudunk kilépni, ha mintegy külső szemlélőként nézünk magunkra, arra a helyzetre amiben éppen vagyunk. Az így kialakított távolság lehetővé teszi, hogy meglássuk, ha csak szerepet játszunk.

Az egó leginkább fölháborodik, ha őt nevén nevezzük. Ezért aztán szívesen használom rá az „albérlő” szót, hiszen ha lelkünk főbérlő a testünkben, ő már csak albérlő lehet! Tudjuk, szükséges a földi létünkben, de csak úgy, mint egy vitorláshajónak a vitorlavászon. A földi létre kaptuk a hajónkat, ami csak akkor működik jól, ha a hajós dönti el, hogy mikor, milyen mértékben húzza föl a vitorlát és milyen irányba állítja azt, hogy a kijelölt cél felé vigye őt. Jól példázza az egós életet, amikor kifeszített vitorlával küzdünk a tenger viharaiban!

A gondolatformák mintaként is terjedhetnek. Gyermekként tudatlanul íródnak belénk azok a viselkedési minták ahogyan szüleink viselkedtek különböző élethelyzetekben. Ezért fordulhat elő például, hogy az alkoholista apák leánygyermekei körében kimagaslóan nagy azok aránya, akiknek alkoholista férjük van. Ez úgy áll elő, hogy vagy eleve már italozóhoz megy feleségül, vagy önkéntelenül is úgy „alakítja” párkapcsolatát, hogy egy idő után alkoholista férj mellett találja magát. Ennek az a magyarázata, hogy kislányként azt tanulta meg, hogyan kell viselkedni egy alkoholista ember mellett. Az ő gondolatformáját a kapott minta „írta meg”, ezért tudatlanul e szerint cselekszik. Neki ebben van gyakorlata, ebben mozog otthonosan, s az egójának az ad biztonságot, ha ezt gyakorolhatja tovább a férjével.

Az egó az azonosulás látszat-tudata. Milyen találóan mondta Albert Einstein az egóról: „a tudat optikai csalódása”. A délibáb jut erről eszembe, ami mást mutat, mint ami van, ezért megakadályozza, hogy a tárgyakat a maguk valóságában láthassuk. Ha odaérünk arra a helyre, ahol a délibábot előzőleg látni véltük, akkor az már nincs is ott. Úgy van ez, mint minden látszattal: ha fölismerjük, hogy az csak látszat, abban a pillanatban szertefoszlik. Az egónkra vonatkoztatva Tolle így fogalmaz: „Amint meglátod, hogy ki nem vagy, magától megjelenik annak valósága, aki vagy.”

Senki emberfia nem rossz, csupán a benne lévő egó az. Amikor ez háborúzik bennünk tudhatjuk: csupán egy látszat, egy „délibáb“ harcol az életben maradásáért. Ez a látszat-én azt gondolja, hogy ő azonos velünk. Az egó a formával való azonosulásból származik és mélyen tudja, hogy egyetlen forma sem állandó, ezért mindig bizonytalanságban van, mégha a felszínen magabiztosnak is tűnik. Ha valaki minél inkább a helyzet urának hiszi magát, tudhatjuk: annál kevésbé az.

Az természetes, hogy mindnyájunk számára vannak fontos dolgok, amiket értékesnek tartunk életünkben. Azonban, ha azokat magunknak kisajátítva kötődünk hozzájuk, arról már tudhatjuk, hogy azt az egó teszi. Mert valójában sohasem dolgokhoz, tárgyakhoz kötődünk, hanem az „én” vagy „enyém” gondolatához. Jól mutatja ezt a gazdag ifjú esete a Máté 19,21-ben: „Ha tökéletes akarsz lenni – felelte Jézus –, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” Az ifjú szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt. A Hang könyv 90. levelében Jézus így folytatja: „Amikor azt mondom, hogy a gazdag ifjút gazdagsága akadályozta abban, ami tökéletességének formálását illette, akkor bizony nem a pénznek számszerűségére gondoltam, hanem megkötözöttségére, vagyis arra a lelkületre, mely a sok pénzének megszerzésében és megőrzésében kialakult benne.“ Tehát a meggazdagodása során az ifjú „összenőtt“, azonosult a vagyonával, s azért félt attól megszabadulni, mert úgy érezhette, hogy vagyonával együtt önmagát veszítené el.

Azzal a bizonyos gazdag ifjúval találkozhatunk a Revolver című filmben, amit Guy Ritchie írt és rendezett 2005-ben. Csakhogy itt már kap két segítő személyt, akik első lépésként – a gazdag ifjú kényszerű részvételével – lenullázzák annak számláját. A film során aztán megtalálja igazi ellenségét, megtalálja önmagában, az egót. Ami attól a legnagyobb ellenség, hogy képes volt vele is elhitetni azt a képtelenséget, hogy ő vele lenne azonos! Amikor a főszereplő szembesült az egójával, kimondta rá a megsemmisítő mondatot: „Te nem én vagy!“. Ezzel aztán hozzájuthatott ahhoz a mennyei kincshez, hogy már itt a Földön megélhette magában az isteni nyugalmat, amivel már nem tudott mit kezdeni a földi erőszak.

Mondják: az igazi ellenfeleink ott rejtőzködnek, ahol legutoljára keresnénk azokat. „Az egó a világon a legaljasabb szélhámos és láthatatlan“ (Dr Yoav Dattilo – a Revolver filmben). Ott bújkál, ahol nem is keresnénk: önmagunkban. Bennünk rejtőzködik, álcázza magát. Ezért van az, hogy amelyik gondolatainkkal, érzéseinkkel nem akarunk foglalkozni, tudhatjuk: azok az ő rejtekhelyei. Ahova nem akarunk belépni, ott találhatjuk meg! Ezért merjünk a félelmeinkkel szembesülni, azokkal foglalkozni. Ezzel „egyszerre két legyet ütünk egy csapásra“, mert megszabadulunk az egónktól s vele félelmeinktől is. Ebben számíthatunk Teremtőnk segítségére is, aki a Hang 1540-es levelében így fogalmaz: „Sorsodat sem kikerülni, sem megszüntetni nem tudod. Csupán arról lehet szó, hogy menekülésben vagy szembesülésben éled meg azt. Ha menekülésben, akkor tudnod kell, hogy Én senki után nem futok. Ha szembesülésben, akkor mindig számíthatsz Rám!” Hozzáteszi még a 3594. levélben: „A gőg, …mindig gyávaságon alapul! A gőgös ember fél attól, hogy szembesüljön önmagával!“

A szenvedés elmélyíti az embert. – mondja Tolle. Az emberiség arra rendeltetett, hogy túljusson a szenvedésen, de nem úgy, ahogy azt az egó elképzeli. Az emberi szenvedést a formával való azonosulás okozza, ugyanakkor a formával való azonosulást is a szenvedés képes szétmállasztani! Az egó téveszméje, mikor ezt mondja: „Nem kellene szenvednem, s a szeretteimnek sem kellene szenvedniük!“. Valójában éppen ez az elvárásunk a szenvedésünk gyökere. Megtapasztalás nincs szenvedés nélkül. (Egyszer úgyis hozzányúl a gyermekünk ahhoz a bizonyos „forró kályhához“, amitől annyira óvni akarjuk!) Amint megszüntetjük magunkban az elvárásainkat, az önmagunk teremtette szenvedés véget ér. Minden szenvedésnek nemes a célja: a tudat fejlődése és az egó fölperzselése. A szenvedés tüze a tudat fényévé válik. Jézus ezt így fogalmazza a hang 549. levelében: „Csak az áldozat tüze képes kioltani bennetek az önzés pokoli lángját, és csak az áldozatvállalás által lehetsz te is azzá az emberré, akit Én örök boldogságra álmodtam.“

Bármi is legyen az, ami minket a másik emberben bosszant és arra erőteljesen válaszolunk, azt azért tesszük, mert az bennünk is megvan! De tudhatjuk: az nem más bennünk, mint a mi egónk válasza! Ismeretes: bármi ellen harcolunk, azzal neki adunk erőt, s ezáltal erősödik. A tudattalanságot sem lehet annak megtámadásával legyőzni. Nyilván ezért is tanította nekünk Jézus, hogy: ne állj ellent a gonosznak! Semmiképpen se harcoljunk az egónk ellen, mert az erővel nem legyőzhető! Hasonlóan vagyunk vele, mint a sötétséggel: A sötétséget sem vihetjük ki a lesötétített szobából. Csak úgy tudunk tőle megszabadulni, ha beengedjük a fényt. A tudatosságunk az a fény, ami képes véget vetni az egónak. 

Az egó mit sem tud a Létről, azt hiszi, hogy végső soron a cselekvés az üdvözítő. Pedig mi, emberek a figyelem, a csöndes nyugalom, a jelenlét vagyunk, amelyik figyel, néz, érint, s beszél is. A cselekvés mögötti Lét vagyunk, aki képes formamentes figyelemre, arra amikor nem akarunk semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van. Tudatosan, figyelőként legyünk jelen! Ha megfigyeljük magunkban az egót, máris kezdünk túljutni rajta. Amikor megtörténik, hogy az egó tudatára ébredünk, akkor már az egón túli tudatosság vagyunk, azaz a mélyebb „én“. Az egótól való megszabaduláshoz mindössze ennyi kell, mert a tudatosság és az egó nem fér össze. (Ebből következik, hogy csak a tudatlan ember védi az egóját, bármiféle ellenségeskedést is fölvállalva érte!) Soha ne vegyük túl komolyan az egót, és amikor egós viselkedést észlelünk magunkban, csak mosolyodjunk el. Buddha hahotája: „Az élet nem olyan komoly, mint amilyenné az elmém teszi”.

A boldogtalanságnak semmi köze ahhoz, akik valójában vagyunk. Az a helyes, ha így mondjuk: „Boldogtalanság van bennem”. Majd kutakodjunk. Megláthatjuk: a boldogtalanság elsődleges oka sohasem a helyzet, hanem az arról alkotott gondolatunk. „Az élet nem olyan, mint amilyennek látod, hanem amilyennek látod, olyan!“  – mondja Jézus a Hang 1963-ban. Legyünk tudatában, hogy javarészt a gondolataink teremtik meg érzéseinket, s a valódi énünk a mögöttük meghúzódó tudatosság. Ezért biztat bennünket Jézus több mint kétezer éve, hogy alakítsuk át gondolkodásunkat! Tudnunk kell: a gondolkodás csupán csöppnyi lehetősége annak a tudatnak, akik valójában vagyunk. A tudat vagyunk, ami önmaga tudatára ébredt.

Amint érzékelnek valamit az emberek, általában azonnal nevet adnak neki, értelmezik, összevetik mással, s eldöntik, hogy kedvelik-e vagy sem, jónak vagy rossznak tartsák-e. Ezt mindig az egó teszi bennünk! Az egó: a jelen pillanathoz való hibás viszonyulás. Az egó három módon viszonyulhat a jelen pillanathoz: az elérendő cél eszközének, vagy akadálynak vagy ellenségnek tekinti. Amint fölismerjük, hogy a jelen pillanatban mindig az van, ami már van – és ezért kikerülhetetlen! –, attól kezdve megalkuvásmentesen „igent” tudunk rá mondani. Az élet mindig most van… nem is lehet máskor, mint MOST! Már azzal is a jelenben vagyunk, ha az életünkben előforduló nehézségeket nem akadályozó tényezőknek látjuk, hanem megoldandó feladatoknak.

Mielőtt csupán ellenségként tekintenénk az egóra, szögezzük le: azt a mi elménk hozta létre, tehát felelősséggel tartozunk érte. Tolle szerint az egó, az emberiség fejlődésének egyik állomása, nélküle nem történhetne meg a megvilágosodás vagy a felébredés. Egyéni szinten egy olyan gyermeteg tudatállapot, amit meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy felnőjünk. Hasonló mint a gyermekbetegség: át kell rajta esnünk, hogy védetté váljunk felnőtt korunkra. Saját életünkben is megfigyelhetjük azt a szellemi tudatlansági időszakot mikor még nem látjuk, hogy lényegi természetünket illetően kik is vagyunk valójában, ezért az egós azonosságunknak megfelelően élünk, s rengeteg hibát követünk el. Földi életünkben szükséges, hogy különböző szerepeknek megfelelően viselkedjünk, de fontos, hogy mindig legyünk tudatában a „színész és szerepe“ közti különbségnek. Nehezíti a dolgot, ha nem vagyunk hitelesek a szerepeinkben, vagy éppen önzésre használjuk azokat, s a másik véglet, mikor beleszorulunk szerepeinkbe, azonosulunk velük. Más esetekben keveredést is tud okozni, ha összecseréljük szerepeinket, pl. gyermekünkkel nem szülőként bánunk, hanem mondjuk: beosztottként! Döntéseinkben mindig a józan ész és az érző szív egyensúlyára törekedjünk!

Az egós elme egyfolytában vagy a múlttal, vagy a jövővel foglalkozik. – mondja Tolle és folytatja: Ha figyelmünk központjába az a cselekvés kerül amit éppen teszünk, akkor ezzel kiiktatjuk elménkből az időt, s vele együtt az egót. Akkor tudunk jelen lenni, ha a pillanatnyi cselekvésünk alapvetően nem valami végcél (hogy pl. fizetést kapunk érte vagy mert elismeréssel jár) eszköze, hanem önmagában is kiteljesítő. Így öröm és elevenség lesz abban, amit teszünk. Önmagunkat ismerni azt jelenti, hogy a Létben gyökerezünk ahelyett, hogy elvesznénk az elménkben. A döntésünk, hogy a jelen pillanatot a barátunkká tesszük, véget vet az egónak. A jelenlét mi magunk vagyunk. Amikor jelen vagyunk, akkor Isten fejezi ki magát rajtunk keresztül és vezetni tud minket.

Kívánom, hogy minél többen érjék el azt, amit Hafiz, perzsa költő a 16. században így fogalmazott meg: „Egy lyuk vagyok a furulyán, amelyen Krisztus lehelete áramlik át. Hallgasd e zenét!“

Szondi Miklós

Eckhart Tolle: Új Föld – Ráébredni életed céljára, Agykontroll Kft., Budapest, 2006

Dombi Ferenc: A Hang, 43 kötet, Hang Szociális Alapítvány kiadása, Budapest 2012-2015

Biegelbauer Pál: Ki vagyok én? Altitudo Kkt. 2014.