Hiánypótló mű ez a könyv, melynek alkotó-főszerkesztője Vágó Ádám. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Kossuth Kiadó közösen adták ki ezt a nagy méretű (32 x 24 cm), 528 oldalas, teljes egészében színes könyvet.
Az alkotója maga írja, hogy ő mindig is szerelmese volt az ősi civilizációknak. Gyermekkora óta gyarapodtak a szebbnél szebb ismeretterjesztő albumok a könyvespolcain a világ szinte minden ősi kultúrájáról. Sohasem tudta megunni azok lapozgatását, s egyszer fejébe ötlött a gondolat, hogy milyen lehetett az élet itt, a Kárpát-medencében, hogy ezen évezredek alatt miket és hogyan alkottak az itt élők. Ekkor tudatosult benne, hogy erről neki fogalma sincs. Elszégyellte magát, mert a Képzőművészeti Egyetemen több mint tíz éven át tanult művészettörténetet, és most rá kellett döbbennie, hogy kortársaival együtt szinte semmit nem tanultak hazánk, a Kárpát-medence ősi történetéről.
E fölismerés után lázasan kutatott olyan könyvek után, melyekből mindent megtudhatna a hazánk földjén élt népek tárgyi hagyatékáról, művészetéről. Hosszas keresgélés után rá kellett jönnie, hogy nincs ilyen könyv. A következő években a múzeumokat járta, s a kiállítások anyagait fényképezte, dokumentálta tanulmányozás céljából. Egyszercsak megszületett a fejében a gondolat, hogy neki kell elkészítenie azt az albumot, amit annak idején keresett. Mindenki nagyon szép ötletnek tartotta, de a megvalósítását lehetetlennek tartották. A könyv készítésének hat éve alatt sokszor hallotta a lehetetlen szót, de mégis sikerült neki a Kárpát-medence ősi életének hihetetlen gazdagságát megjeleníteni ebben a könyvben.
Csorba László főigazgató az előszavában azt írta a könyvről, hogy az méltó a hazai régészetben kétszáz esztendeje vezető szerepet játszó Magyar Nemzeti Múzeum hagyományaihoz s, hogy erre a kötetre valóban büszkék lehetnek! A több mint 1500 tárgyat Vágó Ádám saját kezűleg fényképezett s régész szakemberek adták hozzá a tárgyak pontos szakmai leírását, így tudományos értelemben is egyedülálló ez a nagy, összefoglaló könyv.
S mindezt egy grafikusnak köszönhetjük, mert Vágó Ádám az! A könyv grafikai munkáit is művészi szinten csinálta meg. Az általa készített fényképek a hitelességükön túl, szépérzékkel összeválogatottak, ami még művészi élménnyel is gazdagítják az ősi kincseink után érdeklődőket.
Ezúton is köszönetemet fejezem ki neki, hogy a régész szakma helyett megcsinálta ezt a nagy munkát. Ismereteim szerint a régészet nem használja azt a meghatározást, hogy Kárpát-medencei műveltség, s így talán ezért nem is „tűnt föl” nekik, hogy ezideig hiányzott egy ilyen cím alatti összefoglaló mű.
Magam is nagy lelkesedéssel vettem meg ezt a könyvet, nem sajnálva rá az átlagon felüli ár kifizetését sem. Most is szívesen lapozgatom, s így kerekedett ki a mondanivalóm, amit három témakörre bontva teszek meg.
Először a megjegyzéseim egyes leírásokhoz, majd a hiányzó tárgyak közül néhánnyal szeretném kiegészíteni, s végül a látható föliratokat mutatom be.
Termékenység
Zsírfarú agyagszobrok, idolok (1. – 29.). A leírás szerint az oszlopos felsőtestű szobrocska, nagy méretű altestben, az ún. „zsírfar”-ban folytatódik s elvékonyodó lábakban végződik. Utolsó mondatként a régész még megjegyzi: Korábban elfogadott nézet volt, hogy a tárgyalt agyagfigurák női istenséget, a termékenység női pólusát reprezentálják.
A Gyomaendrődi szobrocska elöl- és hátulnézetén (2. – 28.) látszik, hogy az, elölről egy csípőjében megerősödött nő, ami jellemző az áldott állapotba került nőkre. Hátulról pedig egy férfi nemi szerv. S az a bizonyos „zsírfar” éppen a nemi szerv herepárosának felel meg. Egy szoborban ábrázolva a két nem. Micsoda művészi teljesítmény! Ezek után teljesen helyénvaló, ha ezeket egyszerűen termékenység-szobrocskáknak mondjuk. (2.)
Természetesen nem kérhetjük számon a könyvön, hogy miért nem törekedett teljeskörűségre, hiszen annak terjedelmi korlátai is lennének. Azonban itt szeretnék rámutatni két, nemzetközileg ismert hiányzó darabra, amiket a termékenység istennőjéről, Vénuszról neveztek el. Az egyik a Dolni Vestonicei Vénuszként ismert, amit a Csehországi Morva-medencében találtak. S azért lenne itt a helye, mert tudjuk, a Morva-medence a Pannon síkság része. A másik a Willendorfi Vénusz, melynek a Bécsújhelyhez közeli Willendorf a lelőhelye.
Fölmerül az emberben a kérdés. Ugyan mi az akadálya annak, hogy nevén nevezzék a termékenység szobrocskákat? Inkább fölvállalják a régészek ezt az idegenszerűséget a zsírfarral, annak ellenére, hogy korábban ők maguk is a termékenységet látták bennük.
Istenség
Öt Szegvár-tűzkövesi istenszobrot ismerünk. Ezek közül ennek (1. – 66.) a leírása: Baltával ábrázolt, zsámolyon ülő emberi alak szobra vörös festés nyomaival „a Baltás istent”. (Így: nagy betűvel a balta, s kicsivel az isten!) A vállán nyugvó szerszámra mondják, hogy balta. Akinek volt már balta a kezében, az tudja, hogy ez nem az! A balta jóval rövidebb fejű és nem csúcsban, hanem élben végződik. A másik szobor (1. – 65.) leírása: Maszkkal, sarlóval, karperecekkel ábrázolt, zsámolyon ülő férfi szobra vörös festés nyomaival „a Sarlós isten”. Ennek a vállán sarlót látnak a régészek, s az alapján nevezték el. De tudjuk, aki már vágott sarlóval, az biztosan nem tenné így a vállára, élével a test felé, hiszen az már balesetveszélyes lenne!
Az álarcon egy furcsaságot láthatunk. A száj nincs a helyén! Bizony, a szakállnak van szája! Ez nem egyedi eset, s nyilvánvaló, hogy nem tévesztés következménye (2.). Megérhetjük mindjárt, ha megnézzük a szakáll jelentését a Czuczor-Fogarasi Szótárban (3.): Az isteni származást jelenti. SZA – elvont gyökelem, az elválásra, a részeknek egymástól távolodására vonatkozik. SZAK – rész, mely bizonyos egésztől el van választva, vágva, szabva. Átvitt értelemben: szellemi egésznek a része. SZAKA – egy elvált rész valamiből, máskép: toka. SZAKÁL – minthogy a szakál tömege leginkább a tokát környezi, s annak kinövése, így a szakál nem egyéb, mint a megnyújtott, kinőtt SZAKA. Szóképzése az L képzővel.
Tehát, amikor a közösség vezetője fölöltötte ezt az álarcot és úgy szólt a többiekhez, akkor a szellemi egész részét jelképező szakállon keresztül szólva, bizony maga az Isten szólt. Ezért volt az, hogy minden ősi műveltségben az isteni uralkodóknak mindig volt szakálluk (még ha álszakáll is!).
Az Isteni uralkodóknak másik jellegzetessége, hogy ülő állapotban ábrázolták őket. A szegváriak is mindegyike ül, a régészeti leírásban zsámolyon. Ez helytelen megnevezés, mert a zsámoly kis székhez hasonló alacsony állvány, melyre a széken stb. ülők fel szokták lábaikat rakni. Zsámoly helyett, bizony ezek az istenségek széken ülnek! A szék eredeti értelme szállás, megszállás, ahol megszállunk, megülepedünk, megtelepedünk. Jelent székhelyet is, mint a magyar „szék” (területi megjelölés). De ugyancsak eredeti értelménél fogva jelent emelkedést (felszállást), emelkedett helyet is. Bizonyos méltóságok ülőpolcza, mint a rangnak jelvénye. (3.)
Most nem részletezve a félrevezető „baltát” és „sarlót”, megállapítható, hogy azok az isteni uralkodó jelképei, melyek a korbácsnak és a pásztorbotnak felelnek meg. Az álarcos szobrot 1956-ban ásta ki Csalog József régész, s akkor ő azt nyilatkozta, hogy Ozirisz egyik ábrázolását találta meg ebben a szoborban. Istenségüket látszik bizonyítani az emelkedett helyen való ülésük és a szakáll (az ősiségéből adódóan itt még „beszélő” szakállnak is mondhatjuk!).
M, mint szakáll
A régészeti leírás szerint az Alföld déli részén és Dunántúl északi részén előkerült edényeken az arc alsó részén bekarcolt M-motívum figyelhető meg, amelyet gyakorta egészítenek ki vörös-fekete festéssel is (1. – 48.). S a könyv szerkesztője jó érzékkel odatette az edények közé azt a kis szoborfejet, melyen szintén ott látható az M jel (1. – 46, 47.).
Amikor 2011-ben szerkesztettem a „Történelmünkhöz, bővebben magyarul” című könyvemet, bizony egyik érdekfeszítő téma volt számomra ez az M jel, s a megoldáshoz éppen ez a fejecske segített hozzá, amikor megláttam azt Szentesen a múzeumban. Számomra egyértelmű, hogy ezzel a jellel az istenség jelképét, a szakállat rajzolták meg. Hogy mennyire szakállról van szó, azt szépen mutatja az „M-szerű szakállábrázolások” képe.
Az M jel elterjedtségét jól lehet látni azokon a szemidolokon, melyek Mezopotámiában gyakori leletek (2.).
Ezek után már nem szorul magyarázatra, hogy miért található jó néhány ülő női szobrocska arcán az M jel, a szakáll. Ugyanis tudjuk: az isteni származás egyik jelképe akkor is a szakáll, ha nőről van szó (1. – 53.).
Elnevezések, idegenségek
Emberi lábakon álló edénynek írja le a régész a képeken látottakat. A két lábúnál (1. – 116.) még hasonlít is, de aminek már négy lába van (1. – 134.), az még mitől hasonlít az emberi lábra? Tudvalévő, hogy azért kellettek ezeknek lábak, hogy legyen hely alattuk a tűznek. Aztán ahogy a tűzzel melegítés változott, úgy maradtak el a lábak. Ennek ellenére még ma is lábasnak mondjuk ezeket az edényeket. Miért nem lehetett a régésznek is egyszerűen lábasnak írni ezeket?
Bécsi szablyának írja ezt a fegyvert (1. – 507.). A szablya széles rövid kard, milyet a szittyák viseltek (3.). A képen látható nem is széles, s nem is rövid, tehát inkább kard. A régész maga írta le, hogy azt az Erzsébet híd építésekor találták 1899-ben. Hogy ez is Bécsbe került, azon már nem is csodálkozunk, de az ettől nem lett bécsi! Miért ne lehetne Budapesti kardnak nevezni, vagy éppen attól függően, hogy a Duna melyik partján találták, lehetne Budai vagy Pesti kard.
A Nagyszentmiklósi kincs két korsójának bemutatásánál (1. – 476.) elöljáróban megállapítja a régész, hogy a 7. számú korsó készítője valamivel gyengébb tudású volt. A 2. korsóhoz írja: „A minden jel szerint kiemelkedő tudású ötvösmester, a nagyrészt bizánci eredetű formai elemeket, ornamentikát, motívumokat önálló egységbe gyúrta össze, ezzel sajátosan helyi, mégis a környező világ számára is érhető képi nyelvet teremtve. … A 7-es korsón még erősebb a mediterrán-bizánci hatás, amely ebben az esetben nem olvadt saját egységbe. Nem tudjuk azonban, hogy a minden jel szerint erősen anikonikus – képi szimbólumokat kevéssé használó – Kárpát-medencei világban, e délről kölcsönzött elemek, formakincs mögött nem egy, segítségével jól elmesélhető saját, avar történet lappang-e.”
Tehát ebből megtudhatjuk, hogy nem csak a szavaink túlnyomó többségét vettük át másoktól, hanem a képi ábrázolásaink nagy részét, díszítéseinket is, itt éppen Bizáncból. Csakis ezek egymásba gyúrása biztosíthatta azt, hogy olyan, sajátosan helyi képi nyelvet teremtsen az ötvösmester, ami még a környező világnak is érhető! … S még azt is megtudhatjuk, hogy a másik mester (a gyengébb tudású), nem volt képes egybeolvasztani a mediterrán-bizánci hatást a helyivel! De miért is tudta volna, hiszen ő egy olyan anikonikus világban élt itt a Kárpát-medencében, ahol nem voltak kiemelkedően fontos, jellemzők (ikonikusok), így kevéssé használtak ilyeneket, ezért aztán délről kellett kölcsönzi a formakincs elemeit! De bizonyára azért vállalta ezt a terhet az ötvösművész, mert csak ezekkel tudta elmesélni a benne lappangó saját, avar történetét.
Anikonikus Kárpát-medence! Itt az emberek kevéssé használtak képi szimbólumokat, magyarra fordítva: képi jelképeket. Mert a mi elődeink KÉPtelenek voltak KÉPekben gondolkozni, nem volt KÉPességük valamit is elKÉPzelni, s csak a „véletlennek” köszönhető, hogy a mai napig is, mindenféle KÉPzettség nélkül, KÉPesek vagyunk arra biztatni a másikat, hogy: KÉPzeld el!
Amik kimaradtak
Ahogy Vágó Ádám könyve nem törekedhetett teljeskörűségre, úgy a most felsorolt hiányzók is csak jóformán jelzésértékűek.
– Miskolcon az Avas hegyen talált hetven ezer éves pattintott kődarabok, melyek az apró nyílhegy műveltséget (gravetti kultúra) adták a világnak. A Kárpát-medencén kívüli helyeken ennél csakis jóval fiatalabb lelőhelyek ismertek.
– A több mint hétezer éves tatárlakai leletegyüttes a három írásos leletből és a 26 db agyagszobrocskákból állt, melyek közül négynek a fényképe látható itt.
– Torma Zsófia gyűjtötte leletekből Tordosról és a tömegességét jól érzékeltető rajz.
– Bodrog-Alsóbűről származó, egy vasolvasztó részeként használt fújtatónak darabja.
– Vargyasi keresztelő medence
– Homokmégyről egy tegezdíszítés csontból, rajta rovásjelekkel
– A Hazatérés korából ismert keresztekből néhány (2.)
– A jelentős számú, feliratos gyűrűk közül ezt Battonyán találták a 8. századból (5.)
Hogyan bántak a feliratos leletekkel
A „Germánok” fejezetben közlik ezt a gyűrűt (1. – 404.) Kolozsvár melletti Apahidán került elő 1889-ben két, gazdag fejedelmi sírból az 5-6. századból. A gyűrűről annyit tudhatunk meg, hogy monogramos bizánci pecsétgyűrű. Olvasatával nem foglalkozik a leírás.
Az avarkor 7. század középső harmadára teszi a leírás ezt a monogramos, csuklós bizánci arany karperecet (1. – 456.) melyen két kereszt között egy monogram található, melynek olvasata: TATEN. Balról indul az olvasással TA összevonás után a jobb oldalon olvassa a TE összeírást, majd visszafordul a monogram közepére és ott látja az N betűt. Nem szokványos, hogy az olvasás irányában visszafordulás is van, de az meg különös, hogy a megfejtő régész nem számolt az egyértelműen a monogramhoz tartozó S betűvel.
Mielőtt tovább mennénk, ejtsünk szót arról, hogy a rúnaírás tőlünk nem is olyan idegen dolog. Friedrich Klára ezt írja a Rovásírás, rúnaírás tanulmányában (4.): Szkíta és hun elődeink voltak az átadók a germán írásbeliség létrejötténél is. A rúna elnevezés a ró, róni magyar szóból származik.
A régészeti leírás szerint rúnajeles, germán állatstílussal díszített, nyolcgombos kengyelfibulapár, Bezenyéről a (1. – 421.). A hátlapon a tűlemez mellett kétoldalt bekarcolt rúnaírás látható. Az 1. számú felirat jobbról: Godahild, balról: Wunnia. A 2. számú felirata jobbról: Arsipoda, balról: Segun.
Hun övcsat, hátulján írásjelekkel, Szabadbattyánból, (1. – 380.). Nincs semmi olvasat megadva, pedig a Róvott múltunk-ból tudhatjuk: A csat hátoldalán 6 jel van, amit a korban rúnaként határoztak meg. Olvasata: MARN SD
A Nagyszentmiklósi leletek többségén nagy számú írásjelek láthatóak, s ennek ellenére nem foglalkozik vele a leírást végző régész. Legterjedelmesebb írás van a 480. oldalon látható két darab csatos, medalionos tálkákon van, de a leírásban ez is említés nélkül. A 475. oldalon található a leletkincs ivókürtje. Ennek peremén szembetűnik a poncolt rovásírás, de a leírásban semmi sincs róla! Ez a két szó a kincs több darabján szerepel, s már tucatnyi olvasata ismert. Most Friedrich Klára olvasatát közlöm (4.): RUAZ KINCSE. A Ruaz név Roga hun királynak, Atilla nagybátyjának egyik névváltozata.
Bemutatja a rovásírásos tűtartót Szarvasról, a díszített tűtartókkal együtt Csongrádról és Nagymágocsról (1. – 472.). A rovásírás olvasatáról itt sincs szó, pedig mind a négy oldalára rótt annak idején a használója.
Ugyanezen az oldalon láthatjuk a rovásírásos íjcsontot Kiskundorozsmáról. Az esetleges olvasatról itt sincs említés. (1. – 472.)
Keszthelyen talált leletegyüttes részek ez a pajzstövises csat felirattal, ami a 444. oldalon található. A régész, latin betűknek nézve, balról jobbra haladva, ANTIKON feliratot olvasott rajta. Jó szándékkal fogadjuk el, hogy a rovás A betűt latinosította, de őt az sem zavarta, hogy a következő 2 függőleges vonal nincs összekötve, s ezt mégis N betűnek nevezte ki. A következő két betű megfelel a T és I latin betűnek, s aztán jön a kis K betűnek nézhető jel. Végül van egy X jel a teteje ívesen bezárva. Ebből aztán kiolvasta, hogy: ON. Hogy milyen összefüggés alapján tette ezt, az számomra nem világos.
A csatot a korai avarkor termékeként írja a könyv, a 6. századból. Abban az időben még az elkülönülő népek írásjelei több átfedésben lehettek. Rovásszövegként és jobbról balra haladva: Elsőként a B betű ótörök változatát láthatjuk (Griemsmann Frigyesi Piroska: Eszék közelében fellelt bronztükör felirata), majd jön az Ö betű. Betűösszerovásként az RI következik, majd kétszer az SZ, s végül az A betű. Ezt összeolvasva BÖRISSZA.
Nekem a borissza kifejezés jut eszembe erről, amit az iszákos férfira mondanak. Itt egy bőrből készült szíjnak a csatjáról van szó, s annak is a belső felére rótt betűkről. Ez csak akkor látszik, amikor kioldják a csatot és akár viccesen megmutatja a gazdája, hogy „tölts még, mert ez a bőr issza!”.
Felhasznált irodalom:
1. Vágó Ádám: A Kárpát-medence ősi kincsei. Magyar Nemzeti Múzeum, Kossuth Kiadó – 2015.
2. Szondi Miklós: Történelmünkhöz bővebben magyarul, Solt
3. Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, Budapest 1864-1871
4. Friedrich Klára: Megfejtések könyve II. – Budapest, 2015.
5. Mandics György: Róvótt múltunk – Arad, 2010.
6. Libisch Győző: Rovás kincsek – emléktár CD-n
2024. évben – Szondi Miklós
0 hozzászólás