Ez alapján érdemes elgondolkodni azon, hogy a jelenlegi történelemkép mennyire felel meg a valóságnak. A történelem-tudomány egyelőre nem tudja megcáfolni tudományos érvekkel az említett korra vonatkozó azon felvetéseket, melyek a társtudományok és más tudományterületek eredményeinek figyelembevételével, az úgynevezett alternatív kutatók munkáiból már körvonalazódik. Megalapozni és bebizonyítani állításokat nagyon nehéz, a rendelkezésre álló források vagy szűkösek, vagy pedig a nagy időtávolság miatt nehezen ellenőrizhetőek, de szembe kell tűnjön, hogy kerülnek elő ellentmondások és furcsaságok, melyek a jelenlegi ún. hivatalos irányvonal hitelességét megkérdőjelezik. A tudományosság egyik hibája, hogy túlzottan épít az írásos emlékekre, még annak ellenére is, hogy más módon nem támasztható alá egy-egy elmélet. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a történelemírás a hatalom birtoklásának eszköze, könnyen rájöhetünk, hogy az írásos emlékek hamisítása a legkönnyebb és egyben leggyakoribb formája a múltszemlélet megváltoztatásának. Gondoljunk csak a Karoling-kor nagyarányú hamisított adományleveleire, ami nagyban hozzájárul a jelzett időszak hitelességének megkérdőjelezéséhez. Ezért kell látnunk, hogy korunk történelemlátása legalább annyira gyenge lábakon áll, mint mondjuk egy „délibábos” kutató merész elmélete. Csakhogy, akik már elmélyültek a kitalált középkor kutatásának részleteiben, láthatják, hogy itt már többről van szó, mint meseszövésről. Sorra kerülnek elő olyan felvetések, melyek az írásos emlékekre alapozott hivatalos történelmi irányzatnak nem feleltethető meg, de művészettörténeti, régészeti vagy embertani oldalról viszont igazolható.
Egy ilyen tárgyi bizonyítékra szeretném a figyelmet felhívni, melyet Chris Scarre, Római császárok krónikája című könyvének címlapján fedeztem fel. A borítón három római császár szoborábrázolása látható, az egyikük Lucius Verus, Marcus Aurelius társcsászára. A műalkotást nem a megszokott elölnézeti, vagy félprofil ábrázolásban láthatjuk, hanem oldalnézetben, így olyan dolgot is megfigyelhetünk, melyet a szokásos fényképeken nem állt módunkban. Nevezetesen Lucius Verus császár ruházatának vállból induló részén, félreérthetetlenül rovásjelek láthatóak. Nem is akármilyen rovásjelek, olyanok, melyek a történelmi Magyarország területén is fennmaradtak vagy előkerültek, illetve a szkíta népek mozgásterületén megtalált tárgyakon is láthatunk. A rovásjelek szabályos ligatúrák, azaz több rovásjel összevonásával megalkotott írásjelek. A képen a rovások közül nem látszik mind teljes egészében, csak az első kettő. A harmadik jelcsoport már az alsó részén hiányos. Sajnos, másik kép egyelőre nem áll rendelkezésre, amelyen a teljes felirat látható lenne, így erről a képről próbálhatjuk meg a rovások jelentését megfejteni. Azt tudni kell, hogy az ősi írásban magánhangzók nélkül írtak, az írás lényegét a mássalhangzó váz tartalmazta. Az első jelcsoportból a „T”, „K” és „J” olvasható ki, a másodikból „J”, „B” és „K”. A harmadik, hiányos felirat talán „ZS”, „D” és „J” lehet. Az írás iránya a rovás szabálya szerint jobbról balra halad, míg a latin-betűs írásmód balról jobbra. Nem tudhatjuk, hogy a rovást már latin írás szerinti irányban írták-e, vagy a hagyományos írásrend szerint. Különböző korokból számos példa van arra, hogy az írás iránya változik, így ebben az esetben sem dönthető el melyik a követendő, talán csak akkor lenne az, ha megfejtenénk az értelmét.
Hogyan kerülhetett egy római császárábrázolásra egy idegen kultúra írása, hiszen Lucius Verus korában, a II. század közepén, már javában használatban volt a latin betűs írás? Még ha figyelembe vesszük, hogy kelet felől folyamatos háborúskodásban álltak a szkíta–hun népekkel, akik rovásírást használtak, hogy tűrhették el az ellenséges írásjeleket egy római uralkodó szobrán? Esetleg szkíta volt a szobor alkotója? No de ilyen hangsúlyosan és láthatóan szerepeljen a császár ruházatán a szobrász írásjele? A római hatalmi gőg ilyen mértékű engedményt nem valószínű, hogy adhatott. Látszólag fel nem oldható ellentmondás feszül ebben a műalkotásban, de itt jöhet képbe az a jól kirajzolódó történelmi esemény, melynek során kelet felől vándorló népek töltötték be Európa nyugati tájait. Ezek a lenyomatok már a késő-kőkorban, a vonaldíszes kultúra terjedésében felismerhetők voltak, amikor a Kárpát-medencében, a földművelés és az állattartás hatékony alkalmazásával, a felszaporodott népesség nyugat felé terjedve keresett újabb élettereket. Ezek a kiáramlások a történelem során többször megismétlődtek, ezt történt a kelták esetében is, amikor egész a brit szigetekig jutott el ez a kultúra és ott fellelhetők emlékei mind a mai napig. Aminek Itália szempontjából jelentősége van: az etruszk bevándorlás. Az etruszkok eredete egész az i.e 8–9. századig, az úgynevezett Villanova civilizációig nyúlik vissza. Bizonyítottan az etruszkoknak köszönhető a mai Olaszország területén felvirágzó kultúra kialakulása, amely alapjait képezte a Római Birodalomnak. Származásukat több felől eredeztetik, mondják őket őslakóknak, indoeurópai bevándorlókkal keveredett mediterrán népességnek, de van, aki azt mondja (Hérodotosz), Kis-Ázsiából jöttek. Kimutatható a kapcsolatuk Trójával. Toscana elnevezését is az etruszkoktól származtatják (etruszk – truszk – tuszk). Kis-Ázsiában ma a törökök élnek, akik legközelebbi rokonaiknak a magyarokat tartják (ennek vannak nyelvészeti bizonyítékai is). A turuszk–török összefüggést fel lehet ismerni, csak azt kell tudni, hogy akkor még a mai értelemben vett török nép nem létezett, hanem egy szövetségi elven működő hun–szkíta birodalom, melynek uralkodó rétege a turul (turuszk) nemzetség. A turul, mint állatszimbólum visszaköszön a rómaiak sas-ábrázolásaiban is, melynek forrása az etruszk sólyomkultusz lehetett. Ami a legfontosabb, hogy az etruszkok írásjele leginkább a magyar rovásíráshoz hasonlít, és ebből eredeztetik a latin-betűs írásjegyek kialakulását is. Tudományos szempontból a legfajsúlyosabb dolog, hogy Mario Alinei nyelvész-professzor kutatásai során cáfolhatatlan nyelvészeti rokonságot mutatott ki a magyar és az etruszk nyelv között. Így beigazolódni látszik az, hogy valójában az etruszkok arról a szkíta vonulatról váltak le, melyet a jelenlegi történetírás később az V. században hunként és a VI. században a longobárdként említ, akik arra a területre vonultak, ahol rokonaikat az etruszkokat vélték megtalálni.
Nézzük akkor, hogy is kerülhettek mégis rovásjelek a római császár szoborábrázolására? Lucius Verus, aki megrendelte és fizette saját szobrát, valószínűleg alaposan megnézte és minden hibát kijavíttatott az alkotáson, hogy az utókor számára hiteles képet adjon magáról. Nehéz elképzelni, hogy később került rá az írás, ha ellenség kezébe került volna, az nem írogat rá, hanem összetöri. Egyik lehetőség, hogy Verus korában még élt az ősi etruszk írás a Római Birodalomban is, és ugyanúgy sajátjának érezhette ezt az írást, mint a latin betűket. Azzal, hogy régi írásmód szerint vésetett a szobrára, uralkodásra való ősi származását szándékozhatott kifejezni. Egy lényeges gond van ezzel, hogy a császárszobron látható írás, a szkíta rovással való közös eredetének ellenére, nem mondható etruszk írásnak. Ezek a jelek nem az etruszk ábécé szerintiek, hanem egyértelműen annak a népnek az írása, ahol a legmagasabb szinten művelték az írás tudományát. A rovás felsőfoka az, amikor néhány vonásból több jelet is megalkotnak, ez az összerovás, amikor legegyszerűbben lehet a mondanivalót kifejezni. Az is valószínűnek tűnik, hogy az etruszkok nem használták az összerovást. Ezek a szkíta–hun rovásjelek pedig kétségtelenül egy római császár portréján szerepelnek. Megmagyarázni ezt a jelenséget egyértelműen nem lehet, legfeljebb találgatni. Ahogy Attila is római udvarokban nevelkedett, úgy lehetett kapcsolat a hun birodalommal és a hunokkal. Azt, hogy Verus esetleg barátsága jeléül vagy hálából vésetett saját szobrára szkíta írásmód szerint, nem tudhatjuk, de üzenetértéke mindenképpen van. A mai kornak azt üzeni, hogy a hun–szkíta népesség nem barbár pusztító áramlat volt, hanem fontos része az egyetemes emberi műveltségnek, és részét képezte az európai kultúra kialakulásának is. Egyre időszerűbb az, amit nagy költőnk versében már megfogalmazott: „… mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot!”
Zentai Ákos
Üdv,
ha a könyvben megtalálható, hogy a címlapon lévő kép pontosan melyik Lucius Verus szoborról, melyik múzeumban készült, akkor könnyebben lehetne utánajárni a dolognak.
Nekem ezt sikerült találni, ami erősen hasonlónak tűnik:
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cc/Marcus_Aurelius_and_Lucius_Verus%2C_British_Museum_%2811269159504%29.jpg
Ez alapján nem rovásírás van a szobron, hanem a ruha szegélyének cikcakkos díszítése…
Itt egy másik mellszobra, amin a ruhaszegély még szebben ki van dolgozva:
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/81/Lucius_Verus_bust_Metropolitan.jpg