Kedves Olvasó!

Minden ott kezdődött, hogy érdekes módon egy amerikai születésű nyelvész, az írások számítógépes kódolásának szakértője Michael Everson volt az, aki 1998-ban fölfigyelt arra, hogy a  magyar rovásbetűk még mindig nem részei a világ összes számítógépein használatos betűkészleteknek. Ezért kapcsolatba lépett Dr. Hosszú Gábor egyetemi tanárral, akinek akkor már ismertek voltak a számítógépre megrajzolt rovás-jelei. Az együttműködés nem hozott eredményt, így aztán tíz év után Everson már azzal a kéréssel kereste meg Hosszú Gábort, hogy hívja össze a hazai rovásszakértőket, hogy egyeztetni tudja velük a készülő beadványát. Ez meg is történt, azonban Hosszú Gábor innentől azt kezdte el hangoztatni, hogy ő is tud írni ilyen beadványt, így legalább magyar lesz az, aki beadja. Ezért aztán Hosszú Gábor, Sípos László és Rumi Tamás 2008-ban megszervezték Gödöllőre azt az értekezletet, ahol fölhatalmazást kértek és kaptak a rovótársadalom ott megjelent képviselőitől, hogy járjanak el a nevükben a szabványosítás terén. Az ott jelenlévők jóhiszeműségét megerősítette, hogy az értekezletről kiadott „Az élő rovás” című könyv (szerkesztették: Dr. Hosszú Gábor – Rumi Tamás – Sípos László) első kiadásában minden tekintetben az szerepelt, amikben az értekezlet résztvevői megállapodtak. Viszont a jóhiszeműséggel való visszaélésnek tekinthető, hogy Hosszú Gábor beadványaiban már eltért a megállapodásoktól. A beadványait nem mutatta be az értekezlet résztvevőinek, így azok visszásságaira csak 2012-ben derült fény, mikor utánanéztünk mindennek.

Normál esetben annak az eljárásnak, hogy egy jelkészlet bekerüljön a világ számítógépeibe, általában másfél-két évre van szükség, ami esetünkben a 2010-es év lett volna. Azonban 2012 tavaszára már három és fél év is eltelt, s még mindig semmi eredmény nem volt. Helyette azt láthattunk, hogy az említett háromfős társaság Rovás Alapítvány név alatt egy kibővített, egyedi formákat mutató rovásábécével jött elő s még a rovástábla-állítást is kisajátították maguknak. Ahelyett, hogy nemzeti üggyé alakulását segítették volna elő ősi írásunknak, az egyik politikai párt nemes törekvéseit számító módon kihasználva csináltak a rovástábla-állításból is üzletet.

A jóhiszeműségünkből „kigyógyulva” 2012-ben láthattuk, hogy bizony már 2008 óta becsaptak bennünket. Kiderült, hogy Hosszú Gábor már az első beadványában rovásbetűkként szerepeltette a dz, dzs, q, w, x, y jeleket, amik azonban soha nem voltak rovásbetűk. A 2008-as gödöllői értekezleten ezek a jelek újkori ligatúrákként (betűösszerovás) szerepeltek. Így láttuk őket viszont az említett „Az élő rovás” első kiadásában is, azonban a senkinek be nem mutatott beadványaiban már rovásbetűkként szerepeltette azokat. Ez azért elfogadhatatlan, mert ezek az évezredes rovásjelkészletünktől idegenek, azok csak a későbbi latin betűs írásunk jeleiként jelentek meg. Aztán az is kiderült a Hosszú-féle beadványokból, hogy a betűink egy részét idegenektől származtatja. Ezzel az állításával szembe megy az írásszakértő eleink szinte kizárólagos többségével. A 2008-as értekezleten nem is volt szó az írásunk történetiségéről. Magam is azok közé tartozom, akik abban a tudatban voltunk akkor, hogy ez annyira egyértelmű, hogy nincs is mit beszélni róla. Ebbéli megtévesztésünkre is csak akkor derült fény, mikor 2012-ben szembesültünk azzal, hogyan élt vissza a jóhiszeműségünkkel Hosszú Gábor.

Az idén aztán kétszer is – Solton majd Budapesten – szakmai értekezletet tartottunk, akik felelősséget érzünk az ősi írásunkkal kapcsolatos eseményekért. Tételesen megállapítottuk a fentiekben részletezett félrevezetéseket. Ma már kijelenthető, hogy hiszékenyek voltunk, amikor Hosszú–Rumi–Sípos-hármasra úgy bíztuk rá a szabványosítást, hogy közben nem követeltük meg tőlük, hogy folyamatosan tájékoztassanak bennünket a szabványosítási tevékenységükről. Hagytuk, hogy hivatkozhassanak ránk – a 2008-as gödöllői értekezlettől kezdődően –, miközben nem egyeztették velünk egyetlen lépésüket sem. Sajnos, ma már tudjuk, hogy a hátunk mögött intézkedtek, s majdnem sikerült is nekik kisiklatniuk a hagyományokon alapuló rovásírás szabványosítását.

Ennek először a 2012 áprilisi, solti értekezleten adtunk hangot, megnevezve a felelősöket is. Azóta aztán az ő nemtelen támadásaiknak vagyunk a célpontjai. Mind Solton, mind Budapesten egyértelműen kifejeztük egységünket, amit így lehet fogalmazni: legyen úgy, mint régen volt – az ősi írásunk nemzetközi szabványosítása terén is. Tehát azt a jelkészletet szeretnénk a számítógépes világban is az utódainkra hagyni, amit az őseinktől kaptunk és ennek a feltételnek az Everson–Szelp-féle beadvány felel meg.

És most engedje meg, hogy a figyelmébe ajánljam az itt csokorba szedett írásokat. A szerzők nevében is mondhatom, hogy nekünk nincs takargatnivalónk, s mi azok közé tartozunk, akik a következtetések levonásának jogát nem kérdőjelezzük meg, s nem is kérjük számon senkin.

Az említett hármas csak 2012. június 7-ig tudta akadályoztatni rovásírásunk szabványosítását a Magyar Szabványügyi Testület (MSZT) neve mögé bújva. Ugyanis ezen a napon sikerült megjeleníteni abban a testületben a rovás-szakma túlnyomó többségének akaratát, így az MSZT nevében már nem a NEM szavazat ment ki az ISO/IEC-hez, hanem a TARTÓZKODÁS. Ez már elég volt ahhoz, hogy az Everson–Szelp-féle beadvány továbbmenjen a döntéshozás útján, így most esély van arra, hogy 2013 júniusában megszülessen a végleges döntés nemzetközi téren. Ehhez kell még biztosítanunk, hogy az MSZT-ben a hagyományokon alapuló rovás-jelkészletet és történetiséget képviselők legyenek többségben.

Szondi Miklós